Fél a gyermekem

A. két éves. Minden nap sírva ébred a délutáni alvásból. Édesanyja ölbe veszi, ringatja, megsimogatja a kócos fejecskét, letörli a hatalmas könnyeket, puszit ad a kipirult arcocskára.

– Ne félj! Nincs semmi baj! Itt vagyok. Ne sírj! – duruzsolja a kislány fülébe, és A. lassan megnyugszik. Odabújik anyukájához, szájába veszi a hüvelykujját (bár ez szipogva nem is olyan könnyű), és tíz perc múlva már vígan játszik.

Igen ám, de egy idő múlva már komoly közelharcot jelent a délutáni, sőt, nem sokára az esti ágyba fektetés is. A. tiltakozik, de legalább is húzza az időt: csak ne kelljen lefeküdni! Aztán egyszer csak elhangzik a bűvös szó: „félek!”

– De hát mitől? – mosolyognak, vagy értetlenkednek ilyenkor a felnőttek.

Ez már komoly kérdés, erre válaszolni kell.

– A kutyától!

– De hát nincs itt kutya! Aludj szépen!

– De bejön!

És hosszú, ámbár terméketlen, és előbb-utóbb sajnos türelmetlen párbeszéd kezdődik arról, hogy bejön-e a második emeleten lévő szobába csukott ajtó és ablak mellett „a kutya”, aki (vagy ami) egyébként nincs a kertben. Talán a házban sem.

Persze nem mindig kutya. Lehet tigris, oroszlán, sárkány, sőt (magam hallottam) gonosz törpe is. Mert a félelemnek nevet kell adni. Bár mindegy: az alaktalan félelem ellen ugyanolyan tehetetlennek érzi magát a szülő, mint a kutya, tigris, vagy boszorkány képével megnevezettel szemben.

Mit tegyünk? Hogyan óvjuk meg a gyermekünket ettől az élménytől? Ne is meséljünk neki semmit, amiben rossz szereplők is vannak? Tulajdonképpen mitől fél a gyermekünk?

Nézzünk magunkba egy pillanatra. Mi mikor félünk? Ha új, ismeretlen, váratlan helyzetbe kerülünk, vagy ha előre tudott kellemetlenség elé nézünk. És mi a helyzet a kisgyerekkel? Nos, ő is ismeretlen helyzetbe kerül a születése pillanatában. Nincs hozzászokva a földi körülményekhez: a térhez,(a magzati létben beburkolta, „fölemelte” a magzatvíz), az időhöz (eddig nem volt nappal és éjszaka, világosság és sötétség), és semmihez, ami számunkra természetes, megszokott része a földi életnek (zajok, színek, szagok, hőmérséklet-változás, stb.).

Mit tehetünk?

A kisbaba körül igyekezzünk a lehető legnyugodtabb, legvédettebb környezetet kialakítani. Jó, ha nincs a szobában semmilyen elektromos berendezés (természetesen a világításon kívül, de a lámpa fényét is érdemes tompítani egy világos színű ernyővel, vagy az ernyőre terített selyemkendővel). Jó, ha a falak pasztell színűek, nincsenek tele „kedves” ábrákkal, mintákkal (pl. kiscica, Micimackó, vagy a tapétán ezerszám ismétlődő sárga kiskacsa), és jót tesz a gyereknek, ha lehetőleg természetes anyagok veszik körül (fa, selyem, pamut, gyapjú); és minél kevesebb, vagy optimális esetben semmi műanyag.

Segítség a földi körülmények elfogadásában, ha halkan beszélünk a gyermekünkhöz, énekelünk neki, és lassacskán megpróbálunk egy megbízható napirendet kialakítani számára. Óvjuk meg őt a hirtelen zajoktól, erős, villanó fényektől, ingerlő szagoktól, „műanyag” ízektől. Szép a kiságy fölött, vagy a szoba sarkában egy kis polc, rajta kis selyemkendő, egy szál gyertya, vagy mécses, mellette az évszakhoz illő virág, és egy szép őrangyal-kép. Például ilyen:

A lefekvés legyen természetes része a napirendnek. Minél inkább nyugodtan, és kedvesen –, de határozottan – zajlik a délutáni és esti fektetés, annál biztosabb, hogy nem csak óriási sírások és nyafogások közepette fog sikerülni.

Természetesen félhet a nagyobb gyerek is. Hogy ne félhetne, mikor évről évre egyre több rossz tapasztalatot lehet begyűjteni, pl. játszótéri esések, kellemetlen orvosi vizsgálatok, esetleg beavatkozások, óvodai vitatkozások, esetleg otthoni összezördülések formájában. A megbízható napirend, a napról-napra ugyanúgy ismétlődő szokások, a csöndes, megnyugtató hanghordozás ilyenkor is segítséget jelentenek. És persze a mesék. Három-négy éves gyerekek azt a mesét szeretik a legjobban, amiben „a cica”, vagy „a kutyus”, vagy „a mókuska” a mese főszereplője, és valahogy pont ugyanazok a dolgok történtek vele aznap a mesében, mint magával a mesét hallgató kisgyerekkel. Ezek, a szülők által ott helyben kitalált történetek még a félelem feldolgozásában is segíthetnek belső képeikkel.

Négy-öt éves kortól azonban itt a „nagy mesék” ideje. Az igazi, valódi mesében pedig a rosszat, akitől, vagy amitől félni lehet (és kell is), biztosan legyőzi a Jó. Épp azért szeretik a gyerekek ugyanazt a mesét, ugyanúgy meghallgatni akár tíz egymás utáni este is, mert újra és újra át akarják élni, hogy a gonosz boszorkány igenis: legyőzhető.

Előfordulhat azonban egyes esetekben, hogy semmi nem segít: a gyerek fél. Ilyenkor érdemes egy hosszabb, alapos, feltáró beszélgetésben megpróbálni kideríteni a félelem okát. (Általában több is van). Ezen a beszélgetésen természetesen csak felnőttek lehetnek jelen. Ha sikerül megtalálnunk az okokat (vagy legalább néhányat a félelmet kiváltó okok közül), akkor lehet belekezdeni egy meseterápiás munkába, ahol már kifejezetten az egyes gyermek problémájára keresünk megoldást a mese képeinek segítségével.