Köszönj szépen

M. hat éves kisfiú. Megszületése óta mindenki nagy szeretettel vette körül. Első gyermek volt, mindenki őt kényeztette. A család gondosan ügyelt arra, hogy a kisfiú mindent megkapjon, ami egészséges fejlődését elősegíti: volt megfelelő kiságya, később járókája, aminek a rácsaiba ragyogóan bele lehetett kapaszkodni; voltak játékai, amik csörögtek, pörögtek, hogy a kicsi minél hamarabb megtanuljon fogni, és kúszni-mászni, ha játszani akar valamivel; óriási, puha, mosolygós plüssmackója, hogy legyen mihez hozzábújni, ha elálmosodik. Édesanyja otthon maradt vele; minden nap kivitte levegőzni, sokat beszélt hozzá, amikor együtt voltak: étkezésnél, fürdetéskor… Játszott vele, mesélt neki, amikor M. már akkora volt, hogy megértette, szerette és kérte a mesét.

M. környezetében természetesen mindenki köszönt mindenkinek, amikor elindult otthonról, amikor hazaért, vagy amikor séta közben az utcán találkozott egy ismerőssel. „Intsél pá-pá-t!” mosolyogtak kezdetben a kisfiúra, és megfogták a kezecskéjét, hogy integessenek vele. „Csapjál bele!” – tartotta elé hatalmas tenyerét a nagypapa. „Mondd, hogy szia!”– hallotta később, ha édesapja valamelyik barátjával találkoztak. „Köszönj szépen! Mondd, hogy csókolom!” – intette a nagymama, ha a barátnőjével leültek valahová egy kávéra, és ő persze vitte a kisunokáját. M. figyelte a felnőtteket, és utánozta őket: integetett, pacsit adott, sziá-t mondott. A „csókolom”-mal baj volt, mert ezt senki se szokta mondani, így neki se nagyon akaródzott, de azért szégyenlősen megtette a nagyi kedvéért.

Négy éves múlt, amikor a szülei külön költöztek. Ő az édesanyjával maradt, egy szép, új, kertes házban. Mindkét szülő minden tőle telhetőt megtett, hogy a kisfiút a lehető legkevésbé viseljék meg a történtek, és úgy tűnt, M. jól is viseli a dolgot. Édesapja is, édesanyja is komolyan beszélt vele, elmondták neki, hogy nagyon szeretik. M. figyelt, és bólogatott, hogy érti. Néhány hónap múlva tűnt fel, hogy nem akar köszönni. Se otthon, se a boltban, se az ismerősöknél, se az orvosnál, se sehol – kivéve talán az óvodát, de ott se mindig. Ez a dolog eleinte bosszantotta, végül elkeserítette a szüleit. A lelkére beszéltek; indulás előtt megígértették vele, hogy szép hangosan, érthetően fog köszönni (meg is ígérte) – és azután újra csak a csönd. M. továbbra sem köszönt a felnőtteknek. Később már nem is nagyon beszélt hozzájuk, legföljebb a kívánságait közölte velük.

Mi történt itt valójában?

A szülőkkel való beszélgetés során egyre több és több dolog derült ki M. élettörténetéből. Végül a sok apró részletből összeállt a kép: játszma folyik a felnőtt és gyerek között, és úgy tűnik, a felnőttek vesztésre állnak ebben a játszmában, de a gyerek mégsem nyertes, sőt! Az egyébként egészséges kisfiúban megbomlott az egyensúly, a harmónia. Dacos viselkedése valójában segítségkérés. De hogyan lehet itt segíteni? A régi életmódot már nem lehet helyreállítani. Az egyébként feltűnően okos, intelligens kisfiúnál semmit sem lehetett „komoly beszélgetéssel” elérni; még a kilátásba helyezett jutalmak sem változtattak a helyzeten. Ennek a gyermeknek képekre volt szüksége. Nem a képeskönyvek sokszor karikatúra-szerű, túlságosan harsány színű képeire; hanem olyanokra, amik mese-, vagy történethallgatás közben merülnek föl az emberben. Persze nem lehet a dolgot egy mesével „elintézni”, mondjuk két medvebocsról, ahol a jó maci mindig köszön, a rossz meg nem.

A meseterapeutának az a dolga, hogy miután a lehető legteljesebb módon sikerült feltérképeznie a gyermek pillanatnyi állapotát, gondoljon bele mélyen a gyerek helyzetébe, hogy megérezze: mire van valójában szüksége. Ebben az esetben például arra, hogy a mesék segítségével helyreálljon a gyerekben a megsérült ősbizalom.

Ha sikerült elérni ezt az állapotot, és a gyermek visszanyerte az egyensúlyát (pontosabban: képessé vált arra, hogy az új helyzetben is egyensúlyt tudjon teremteni), akkor a felnőtteket zavaró „neveletlenség” eltűnik, mintha sosem lett volna. Ám ez csak „mellékhatás”; a fontos, hogy a gyerek újra harmóniában él önmagával és a környezetével.