Hol volt, hol nem volt...

A mesemondásról

Meséljünk! – hangzik fel naponta, akkor is, ha a családban szokás az esti mesemondás. A gyereknek azonban bármikor eszébe juthat, hogy mesét szeretne hallgatni. Akár akkor is, amikor édesanyja, vagy a nagymama nem ér rá, mert mondjuk épp ebédet főz. Miért olyan fontos a gyereknek a mese?
Első sorban a mese üzenete miatt. Bármi is történik ugyanis a mesében, a végén a Jó győz. A gyerekek pedig szeretik újra és újra átélni ezt a győzelmet, mert ezáltal biztonságban érzik magukat: bármi is történik a mese közben, a vége jó lesz! Persze ma egyre több gyermek fél, szorong, idegenül érzi magát a világban. Nem csoda. A világ túl gyors, túl hangos, túl színes, túl érthetetlen lett. Így aztán előfordulhat, hogy a mese félelmet keltő része túl erős szorongásokat aktivizál a gyermekben; ilyenkor azt szokta mondani: „Ezt ne meséld!” – de az is lehet, hogy az egész mese „tiltólistára” kerül egy időre. Ugyanakkor a neki tetsző mesét heteken-hónapokon át képes a gyermek újból és újból meghallgatni, és ez az ismétlés belsőleg megerősíti őt.
Azután itt vannak a mese képei. A szereplőket valamennyien ismerjük, látjuk magunk előtt. Tudjuk, hogy néz ki a király, a királyné, a legkisebb királyfi, az aranyhajú királykisasszony, a tündér, a manó, az óriás, a boszorkány. Még a mesebeli farkas is kicsit más, mint az, amit az Állatkertben lehet megnézni. Ezek a képek valamennyiünk közös kincsei – ugyanakkor rendkívül individuálisak. Az „én farkasom” valószínűleg csak nagy vonalakban hasonlít „a te farkasodra”. Az aranyhajú királykisasszony ruhája biztosan a földig ér; de milyen színű? Mesehallgatáskor egyszerre élhetjük át az összetartozás, a közösség és az egyediség élményét. Ezek az ősképek valamennyiünkben ott vannak, és a mesehallgatás előhívja őket. Ilyenkor az emberi agy érzelmi intelligenciáért felelős része aktivizálódik. Ez egy rendkívül fontos intelligencia-faktor a felnőtt életben, akár a családi, akár a munkahelyi sikeresség szempontjából.

Harmadikként itt van magának a mesélés tevékenységének a hangulata. A mesélő most csak a mesehallgatóra figyel. (Ha olvassa a mesét, akkor a mesekönyvre is; és az is előfordulhat, hogy „rutinból” olvassuk a szavakat, és közben másra gondolunk; ezt azonban azonnal megérzik, és rossz néven veszik a gyerekek). Optimális esetben azonban a mesélő mesemondás közben ugyanúgy megalkotja magában a mese képeit, mint a mesehallgató. A figyelem, a belső aktivitás megtapasztalásának ideje ez. Megszentelt idő. A mesehallgató ilyenkor burokban érzi magát: éppen abban a védett helyzetben, amire olyan nagy szüksége van minden gyermeknek. Mesehallgatáskor szellemi tapasztalathoz jut, éppen ahhoz, amire a legnagyobb igénye van. A mese, az igazi mese: táplálék az egész ember számára. Nem csak a fantáziáját, nem csak a lelkét, hanem az egész emberi lényt megérinti.
Mindez persze akkor valósul meg, ha igazi a mese, és igazi a mesélő is. Az emberi szó, az emberi kapcsolat nem helyettesíthető sem rikító színű képeskönyvekkel, sem gépekkel.     A túl erős képek elnyomják a gyermek belső képalkotó tevékenységét: hányan látjuk még Hófehérkét, és hányan a Walt Disney által megrajzolt hercegnőt? A gépek pedig elveszik tőlünk a személyességet, magányosságra kárhoztatnak.
„Csak mi vagyunk, és a mese”: ezt az élményt kínálja látogatóinak a Lemniszkáta Mese Segítő Ház.