A mesemondásról
Meséljünk! – hangzik fel naponta, akkor is, ha a családban szokás az esti mesemondás. A gyereknek azonban bármikor eszébe juthat, hogy mesét szeretne hallgatni. Akár akkor is, amikor édesanyja, vagy a nagymama nem ér rá, mert mondjuk épp ebédet főz. Miért olyan fontos a gyereknek a mese?
Első sorban a mese üzenete miatt. Bármi is történik ugyanis a mesében, a végén a Jó győz. A gyerekek pedig szeretik újra és újra átélni ezt a győzelmet, mert ezáltal biztonságban érzik magukat: bármi is történik a mese közben, a vége jó lesz! Persze ma egyre több gyermek fél, szorong, idegenül érzi magát a világban. Nem csoda. A világ túl gyors, túl hangos, túl színes, túl érthetetlen lett. Így aztán előfordulhat, hogy a mese félelmet keltő része túl erős szorongásokat aktivizál a gyermekben; ilyenkor azt szokta mondani: „Ezt ne meséld!” – de az is lehet, hogy az egész mese „tiltólistára” kerül egy időre. Ugyanakkor a neki tetsző mesét heteken-hónapokon át képes a gyermek újból és újból meghallgatni, és ez az ismétlés belsőleg megerősíti őt.
Azután itt vannak a mese képei. A szereplőket valamennyien ismerjük, látjuk magunk előtt. Tudjuk, hogy néz ki a király, a királyné, a legkisebb királyfi, az aranyhajú királykisasszony, a tündér, a manó, az óriás, a boszorkány. Még a mesebeli farkas is kicsit más, mint az, amit az Állatkertben lehet megnézni. Ezek a képek valamennyiünk közös kincsei – ugyanakkor rendkívül individuálisak. Az „én farkasom” valószínűleg csak nagy vonalakban hasonlít „a te farkasodra”. Az aranyhajú királykisasszony ruhája biztosan a földig ér; de milyen színű? Mesehallgatáskor egyszerre élhetjük át az összetartozás, a közösség és az egyediség élményét. Ezek az ősképek valamennyiünkben ott vannak, és a mesehallgatás előhívja őket. Ilyenkor az emberi agy érzelmi intelligenciáért felelős része aktivizálódik. Ez egy rendkívül fontos intelligencia-faktor a felnőtt életben, akár a családi, akár a munkahelyi sikeresség szempontjából.
Bővebben: Hol volt, hol nem volt...
M. hat éves kisfiú. Megszületése óta mindenki nagy szeretettel vette körül. Első gyermek volt, mindenki őt kényeztette. A család gondosan ügyelt arra, hogy a kisfiú mindent megkapjon, ami egészséges fejlődését elősegíti: volt megfelelő kiságya, később járókája, aminek a rácsaiba ragyogóan bele lehetett kapaszkodni; voltak játékai, amik csörögtek, pörögtek, hogy a kicsi minél hamarabb megtanuljon fogni, és kúszni-mászni, ha játszani akar valamivel; óriási, puha, mosolygós plüssmackója, hogy legyen mihez hozzábújni, ha elálmosodik. Édesanyja otthon maradt vele; minden nap kivitte levegőzni, sokat beszélt hozzá, amikor együtt voltak: étkezésnél, fürdetéskor… Játszott vele, mesélt neki, amikor M. már akkora volt, hogy megértette, szerette és kérte a mesét.
M. környezetében természetesen mindenki köszönt mindenkinek, amikor elindult otthonról, amikor hazaért, vagy amikor séta közben az utcán találkozott egy ismerőssel. „Intsél pá-pá-t!” mosolyogtak kezdetben a kisfiúra, és megfogták a kezecskéjét, hogy integessenek vele. „Csapjál bele!” – tartotta elé hatalmas tenyerét a nagypapa. „Mondd, hogy szia!”– hallotta később, ha édesapja valamelyik barátjával találkoztak. „Köszönj szépen! Mondd, hogy csókolom!” – intette a nagymama, ha a barátnőjével leültek valahová egy kávéra, és ő persze vitte a kisunokáját. M. figyelte a felnőtteket, és utánozta őket: integetett, pacsit adott, sziá-t mondott. A „csókolom”-mal baj volt, mert ezt senki se szokta mondani, így neki se nagyon akaródzott, de azért szégyenlősen megtette a nagyi kedvéért.
Bővebben: Köszönj szépen
…azt látjuk, hogy gyermekünk gondosan becsomagolt, vadonatúj füzete napról napra gyűröttebb, megviseltebb állapotban kerül elő a táskájából. Ha kinyitjuk, és jobban szemügyre vesszük a füzetet, még azt is észre vehetjük, hogy amit leírt, annak a ceruzanyoma még két-három oldallal odébb is látszik: átnyomódott. Egyszer csak rájövünk:
A gyermekünk görcsösen fogja a rajzeszközt. Ebben az esetben:
Először nézzük meg, hogyan fogja gyermekünk az íróeszközt (ceruzát, tollat, krétát).
Felnőttként – főleg a billentyűkben gazdag világunkban – már nem is gondolunk arra, milyen fontos, és tanulás útján elsajátított cselekvés az írás. Olyan természetes, hogy gyermekünk is ceruzát, tollat ragad és nyomot hagy a papíron. A rajzolás után, mellett kezdetben lassan – szinte betűrajzolással – ír. Ha megnézzük tevékenykedése közben, észlelhetjük, hogyan fogja az íróeszközt, miként mozog a keze.
Bővebben: Mit tegyünk, ha...
P. hét éves, első osztályos. Írni tanul. Jobb kezében tűhegyes fekete grafitceruza, előtte a vonalas füzet. Egy sor karikát kell berajzolnia a két legalsó vékony vonal közé. P. szorgalmasan dolgozik. Nagy figyelemmel illeszti a megfelelő ponthoz a ceruzát, és óvatosan kanyarítja a vonalat: nehogy kimenjen a sorból! Közben fejét egyre inkább a bal válla felé hajtja. Bal keze, amelyik a füzet szélét támasztja, lassan, észrevétlenül a pad széle felé csúszik. Mire a sor közepére ér, a füzet már egészen ferdén fekszik a padon.
– Ülj egyenesen! – súgja a fülébe kedvesen a tanító néni, és megigazítja a füzetet.
P. bólint, és folytatja a karikák rajzolását. A jelenet a következő sornál megismétlődik. A következő napon is. A tanító néni néha fáradtan sóhajt, amikor újra és újra meg kell igazítania a padon P. füzetét.
– Miért nem tud egyenesen ülni ez a gyerek? – kérdezi ilyenkor csüggedten magában.
Bővebben: Ülj egyenesen!
A. két éves. Minden nap sírva ébred a délutáni alvásból. Édesanyja ölbe veszi, ringatja, megsimogatja a kócos fejecskét, letörli a hatalmas könnyeket, puszit ad a kipirult arcocskára.
– Ne félj! Nincs semmi baj! Itt vagyok. Ne sírj! – duruzsolja a kislány fülébe, és A. lassan megnyugszik. Odabújik anyukájához, szájába veszi a hüvelykujját (bár ez szipogva nem is olyan könnyű), és tíz perc múlva már vígan játszik.
Igen ám, de egy idő múlva már komoly közelharcot jelent a délutáni, sőt, nem sokára az esti ágyba fektetés is. A. tiltakozik, de legalább is húzza az időt: csak ne kelljen lefeküdni! Aztán egyszer csak elhangzik a bűvös szó: „félek!”
– De hát mitől? – mosolyognak, vagy értetlenkednek ilyenkor a felnőttek.
Ez már komoly kérdés, erre válaszolni kell.
– A kutyától!
– De hát nincs itt kutya! Aludj szépen!
– De bejön!
Bővebben: Fél a gyermekem
