Hol volt, hol nem volt...

Molnár Anita rajzaA mesemondásról

Meséljünk! – hangzik fel naponta, akkor is, ha a családban szokás az esti mesemondás. A gyereknek azonban bármikor eszébe juthat, hogy mesét szeretne hallgatni. Akár akkor is, amikor édesanyja, vagy a nagymama nem ér rá, mert mondjuk épp ebédet főz. Miért olyan fontos a gyereknek a mese?
Első sorban a mese üzenete miatt. Bármi is történik ugyanis a mesében, a végén a Jó győz. A gyerekek pedig szeretik újra és újra átélni ezt a győzelmet, mert ezáltal biztonságban érzik magukat: bármi is történik a mese közben, a vége jó lesz! Persze ma egyre több gyermek fél, szorong, idegenül érzi magát a világban. Nem csoda. A világ túl gyors, túl hangos, túl színes, túl érthetetlen lett. Így aztán előfordulhat, hogy a mese félelmet keltő része túl erős szorongásokat aktivizál a gyermekben; ilyenkor azt szokta mondani: „Ezt ne meséld!” – de az is lehet, hogy az egész mese „tiltólistára” kerül egy időre. Ugyanakkor a neki tetsző mesét heteken-hónapokon át képes a gyermek újból és újból meghallgatni, és ez az ismétlés belsőleg megerősíti őt.
Azután itt vannak a mese képei. A szereplőket valamennyien ismerjük, látjuk magunk előtt. Tudjuk, hogy néz ki a király, a királyné, a legkisebb királyfi, az aranyhajú királykisasszony, a tündér, a manó, az óriás, a boszorkány. Még a mesebeli farkas is kicsit más, mint az, amit az Állatkertben lehet megnézni. Ezek a képek valamennyiünk közös kincsei – ugyanakkor rendkívül individuálisak. Az „én farkasom” valószínűleg csak nagy vonalakban hasonlít „a te farkasodra”. Az aranyhajú királykisasszony ruhája biztosan a földig ér; de milyen színű? Mesehallgatáskor egyszerre élhetjük át az összetartozás, a közösség és az egyediség élményét. Ezek az ősképek valamennyiünkben ott vannak, és a mesehallgatás előhívja őket. Ilyenkor az emberi agy érzelmi intelligenciáért felelős része aktivizálódik. Ez egy rendkívül fontos intelligencia-faktor a felnőtt életben, akár a családi, akár a munkahelyi sikeresség szempontjából.

Bővebben: Hol volt, hol nem volt...

Köszönj szépen

M. hat éves kisfiú. Megszületése óta mindenki nagy szeretettel vette körül. Első gyermek volt, mindenki őt kényeztette. A család gondosan ügyelt arra, hogy a kisfiú mindent megkapjon, ami egészséges fejlődését elősegíti: volt megfelelő kiságya, később járókája, aminek a rácsaiba ragyogóan bele lehetett kapaszkodni; voltak játékai, amik csörögtek, pörögtek, hogy a kicsi minél hamarabb megtanuljon fogni, és kúszni-mászni, ha játszani akar valamivel; óriási, puha, mosolygós plüssmackója, hogy legyen mihez hozzábújni, ha elálmosodik. Édesanyja otthon maradt vele; minden nap kivitte levegőzni, sokat beszélt hozzá, amikor együtt voltak: étkezésnél, fürdetéskor… Játszott vele, mesélt neki, amikor M. már akkora volt, hogy megértette, szerette és kérte a mesét.

M. környezetében természetesen mindenki köszönt mindenkinek, amikor elindult otthonról, amikor hazaért, vagy amikor séta közben az utcán találkozott egy ismerőssel. „Intsél pá-pá-t!” mosolyogtak kezdetben a kisfiúra, és megfogták a kezecskéjét, hogy integessenek vele. „Csapjál bele!” – tartotta elé hatalmas tenyerét a nagypapa. „Mondd, hogy szia!”– hallotta később, ha édesapja valamelyik barátjával találkoztak. „Köszönj szépen! Mondd, hogy csókolom!” – intette a nagymama, ha a barátnőjével leültek valahová egy kávéra, és ő persze vitte a kisunokáját. M. figyelte a felnőtteket, és utánozta őket: integetett, pacsit adott, sziá-t mondott. A „csókolom”-mal baj volt, mert ezt senki se szokta mondani, így neki se nagyon akaródzott, de azért szégyenlősen megtette a nagyi kedvéért.

Bővebben: Köszönj szépen

További cikkeink...

  1. Mit tegyünk, ha...