Fél a gyermekem
A. két éves. Minden nap sírva ébred a délutáni alvásból. Édesanyja ölbe veszi, ringatja, megsimogatja a kócos fejecskét, letörli a hatalmas könnyeket, puszit ad a kipirult arcocskára.
– Ne félj! Nincs semmi baj! Itt vagyok. Ne sírj! – duruzsolja a kislány fülébe, és A. lassan megnyugszik. Odabújik anyukájához, szájába veszi a hüvelykujját (bár ez szipogva nem is olyan könnyű), és tíz perc múlva már vígan játszik.
Igen ám, de egy idő múlva már komoly közelharcot jelent a délutáni, sőt, nem sokára az esti ágyba fektetés is. A. tiltakozik, de legalább is húzza az időt: csak ne kelljen lefeküdni! Aztán egyszer csak elhangzik a bűvös szó: „félek!”
– De hát mitől? – mosolyognak, vagy értetlenkednek ilyenkor a felnőttek.
Ez már komoly kérdés, erre válaszolni kell.
– A kutyától!
– De hát nincs itt kutya! Aludj szépen!
– De bejön!