Magunkról

Őszintén szólva egyikünk sem szeretett igazán iskolába járni. Pontosabban: nem szerettünk az iskolapadban ülni. Egyikünk (a fiú) inkább ment volna szaladgálni, kisautókkal játszani: „vezetni”, ping-pongozni; másikunk (a lány) leült volna egy kényelmes, világos sarokba olvasni. Kissé mind a ketten szorongtunk, az iskolai követelmények, és a szülői elvárások súlya miatt. „Stresszesek voltunk” – mondták volna ránk, ha akkor már divatban lett volna ez a szó.

Csak évekkel később jöttünk rá (illetve tanultuk meg), hogy mit jelent egy gyermek, egy ember fejlődésében a mozgás, mekkora szerepe van abban, hogy az ember egyáltalán képes legyen tanulni, új ismereteket beépíteni a már megszerzettek mellé; és mekkora jelentősége van az emberi személyiség fejlődésének szempontjából a meséknek, történeteknek.

Kezdjük a mozgással:

Egészen a magzati kortól kezdve mozgunk, és ezzel a tevékenységünkkel tapasztalatokat szerzünk. Kezdetben a minket lágyan körülölelő anyaméhet, majd a születés élménye következtében a tágabb teret indulunk meghódítani. Fizikai testünket (benne az izmainkat, csontjainkat, idegrendszerünket, agyunkat és anyagcserében résztvevő szerveinket) egyre célirányosabb, koordináltabb mozgással tanítjuk meg arra, hogy hordozni, és szolgálni tudjon minket a világban. Az ismételt, ritmusosan újra átélt mozgásélményeken keresztül megtanulunk a saját testünkön, majd a térben tájékozódni, miközben egyre bonyolultabb mozgásformákat sajátítunk el.  Ebben a „talpra állási” folyamatban aktívan részt vállalnak az emberek által jól ismert (és kevésbé ismert, de működő) érzékszerveink. E mozgás-bevésődési folyamat által válunk „iskolaéretté”. Természetesnek vesszük, hogy iskolába járunk. A „miért” kérdésre többféle választ is meg lehet fogalmazni; itt egy – talán – újfajta megközelítésből azt feleljük erre a kérdésre: hogy ott a fizikai testünket szabadon használva felfedezhessük a világban való szépet. Ám ezekért a szépségekért alkotó tevékenységgel és pozitivitással (belső akarattal) felvértezve el kell tudni menni.

Az iskolai tanulás a látszat ellenére a mozgáson alapul. Egy magasabb szintű, és finomabb érzékszerv-használatot igénylő olyan mozgásforma, amelynek alapjait az első hét évben (jó esetben) spontán tevékenység közben építi fel magának a gyermek.

A koordinált, harmonikus nagy-és finommozgások fejlesztését pedagógiai segítő munka keretében Papp Levente vezeti.

Egyre gyakrabban tapasztalom a tanárokkal, szülőkkel folytatott beszélgetéseken, hogy tanulóik/gyermekeik nem tudnak belekapcsolódni az ismeretszerzési, átélési folyamatba (pl.: mozgás-beszédjátékok, írás/olvasás/számolás feladatok), hanem az aktuális munkához alig, vagy egyáltalán nem kapcsolódó tevékenységgel vonják magukra a nevelő figyelmét. Esetleg hamar elfáradnak a munkától, avagy feltűnően lassan dolgoznak az osztályban.

A gyermek tanulási problémáinak feltárásához és fokozatos megszüntetéséhez személyre szabott programmal, egyéni foglalkozások keretében tudok segítséget biztosítani. A gyermek fejlődéséhez nélkülözhetetlen a családi háttér, amelyben a szülők támogató figyelmükkel, életmódjukkal kísérik a közös munkát. Ennek megvalósításában is – igény és szükség szerint – szívesen segítünk.  

A segítő munkának van néhány alapfeltétele. Az egyik –  talán a legfontosabb –, hogy a segítő bele tudja élni magát a segítséget kérő ember belső világába. Ehhez első lépésként önismeretre van szükség. Így ezen az úton most még egy gondolat erejéig visszatérek a gyermekkoromra.

1968-ban születtem. Kedvenc játékom az „autó- és autóbuszvezetés” volt. Nagy örömet okozott, hogy nővérem babáit és játékmackóit óvodába „szállíthattam”, avagy a zongoraszék ülőlapját tekergetve képzeletbeli utasokat vihettem munkába a főváros útjain, a közlekedési vállalat autóbusz vonalain.

Amikor ifjú  felnőttként jogosítványt szereztem, élővé vált a gyermekkorom: immár családtagokat, ismerősöket és barátokat vihettem úti céljuk felé. Jóleső érzés volt, mikor egyre gyakrabban azt láttam, hogy az utazás monotonitásában elbágyadt utasaim bátran alszanak mellettem, mert tudják: nem érheti őket baj.

A 2000-es évek elején, amikor egy pedagógiai képzésen vettem részt, kezdtem el ezeken a kisgyermekkorom óta bennem élő impulzusokon gondolkozni. Mit is csinálok én tulajdonképpen?

Védelmet nyújtok az ismerőseimnek, ahol ők biztonságban lehetnek. Ebben a biztonságot adó közegben kísérem őket a céljuk felé. (Mint tudjuk, a „pedagógus” szó eredeti jelentése: gyermekvezető, gyermekkísérő)

A biztonság-adás  és kísérés motívumának felismerése nyomán a már működő Betéti Társaságunk szerződésével kezdtem el iskolákban tevékenykedni, hogy a tanulásban problémákkal küzdő gyerekeknek segítséget adjak. Az egyéni foglalkozások hangulata lehetőséget ad arra, hogy a gyermek szorongásaiból feloldódva, védelemben érezhesse magát; fejlődését kísérő munkám mellett belső erőit mozgásélményeinek széleskörű átéléséhez és rendezettségéhez segítse.  

Térjünk át a mesékre.

Minden szülő tapasztalta, hogy gyermeke szeret mesét hallgatni. Sőt: ugyanazt a mesét szeretné meghallgatni nap nap után. Ennek az az oka, hogy a gyermek Én-je az ismerősség örömét éli át az ismétlődő mesemotívumokban. Bármilyen változatos is a mesekincs, fordulatos a meseszövés, valójában az igazi mese fő motívuma: az életben jelen van ugyan a rossz, de mindig a Jó győz. Mielőtt bárki is kétkedően elhúzná a száját, mondván: „No, persze, a mesében!”, idézzük emlékezetünkbe, hogy a mese egyáltalán nem volt gyerek-műfaj a XIX. század elejéig. Képekben bemutatott sors-történet, az ember és az egész emberiség szellemi fejlődésének története volt. „Hát akkor viszont mi köze van hozzá a gyereknek?” – kérdezhetné most a meghökkent olvasó. Erre a kérdésre Goethe szavaival felelhetünk a legtalálóbban: „Minden tökéletes individuális fejlődés története valójában az emberi fajta fejlődésének története”.

Korunk rendkívül erős hangsúlyt fektet az individuális fejlődésre, az egyéniség, az egyéni képességek kibontakoztatására, az önmegvalósításra. Ez azonban csak akkor fog egészségesen megtörténni a gyermekben, ha erős kapaszkodói, gyökerei vannak, ha organikusan alakul ki ön-és világismerete. Többek között ebben a folyamatban segíti őt a mesehallgatás. Ugyanakkor számos kutató fölhívta a figyelmet a mesehallgatás pozitív hatására a gyermek fejlődésének legkülönbözőbb területein. Ilyen például a szövegértés (melyben a magyar gyerekek sajnos évek óta az átlag alatt teljesítenek a nemzetközi felméréseken); a fogalmazás; a figyelem; az alkotó fantázia területe. Szintén több tudományos felmérés kimutatta, hogy sokkal jobb a rendszeresen mesét hallgató gyerekek iskolai teljesítménye, mint a mesét nélkülöző társaiké. (A televízió, vagy video, DVD, stb. által „közvetített” mesék viszont rontanak az iskolai teljesítményeken).

A gyermek egészséges, harmonikus testi fejlődését a megfelelő  táplálék és mozgás biztosíthatja. Ám a teljes ember nem csak test; test, lélek és szellem. A harmonikus lelki-szellemi fejlődés feltétele pedig a lelki-szellemi táplálék, és a lelki-szellemi erők mozgékonysága. Ez pedig a mese, melynek képei egészséges táplálékot jelentenek a gyermek számára, és a mesehallgatás, mely közben a gyermek képeket alkot.

„De ha ezt teszi a mese, minek a meseterápia?” – merülhet föl ezek után a kérdés.

Nézzünk körül. A világ rohan, senkire és semmire nem jut elég időnk; az értékek viszonylagossá váltak; a biztonságérzetünk minden szinten megrendült – gyermekeink pedig ezt utánozzák. A diszharmonikus világban diszharmonikussá válnak a gyermekek is. Egyszerűen hiányoznak a harmonikus testi-lelki-szellemi fejlődés feltételei. A meseterápia a harmóniát igyekszik helyreállítani az emberben.

A meseterápiás foglalkozásokat, egyéni, illetve szülőkkel közösen végzett munka keretében Szentkúti Márta tartja.

1955-ben születtem. Amióta beleléptem a mesehallgató korba (ez négy-öt éves kort jelent), azóta egyben meséket is mondtam. Meséltem az óvodában, az iskolában (legalább is az alsó tagozaton; meg a felsőben a magyar órákon, ha a kötelező és ajánlott olvasmányok kerültek sorra); azután tanítóként, anyaként, az utóbbi néhány évben pedig már kifejezetten segítő szándékkal, terapeutaként. Ez a munka azon alapszik, hogy a mesékben rejlő képek gyógyító, alakító, formáló erőként hatnak a gyermekekre, illetve ezeket az erőket aktivizálják a gyermekekben (egyébként a felnőttekben is, ha hajlandóak figyelmet szentelni a mesékben rejlő tartalomnak).

A „terapeuta” szó eredeti jelentése: „Istent szolgáló”. Abban az értelemben feltétlenül, ahogyan Madách mondja a Tragédiában: „Nem Messiás-é minden újszülött?” A gyermekben lévő  szellemi lényt szólítja meg, és vezeti biztonságba minden jó mese. Valójában ez jelenti a gyermek „egész-ségét”. Ez a biztonságérzet az alapja annak, hogy harmonikusan tudjon fejlődni.

A meseterápia – tapasztalataim szerint – mindenféle bizonytalan, félelmetes, diszharmonikus helyzetben segítséget jelenthet. A megfelelő mese, vagy történet kiválasztásához természetesen szükség van a szülővel folytatott beszélgetésre, folyamatos visszajelzésekre, rendszeres munkára, a terapeuta figyelmére és a gyermek aktivitására.

Magunkról, röviden: mindketten segíteni szeretnénk a gyerekeknek és szüleiknek, hogy harmonikus módon tudjanak élni, fejlődni. Ki-ki a maga területén, a maga eszközeivel. Ha valaki vette a fáradságot, és végigolvasta az előzőeket, akkor látta, hogy valójában gyermekkorunk óta (vagy régebben?) erre készültünk.