Amikor a könyvet kibontottam a csomagból a középiskolánkban, ahol tanítok, sokat kézbe vették a könyvet, nézegették. Mindenki megállapította, hogy gyönyörűek a rajzok.
A 12 éves leányunk, Eszter, aki mindig hallgatta a kisebbikkel a meséket, ő annyit mondott. "Ezek olyan rajzok, amelyek valódiak, igazak és nagyon szépek".
Lia (7,5) nagyon szívesen hallgatta a meséket, és csak akkor volt szomorú, amikor az utolsó meséhez érkeztünk, hiszen vége lesz a könyvnek. Ő már találkozott Szentkúti Mártával, és az is lelkesítette, hogy egy újabb könyvét olvashatjuk.
Árvai Éva (Kiskunfélegyháza)
Ma reggel kaptàk meg gyermekeim Az első karàcsony című könyvet. Gyönyörű!!! Percekig lúdbőröztem az első olvasàs utàn...KÖSZÖNÖM!!! Kívànom, hogy ez a könyv mindenkihez eljusson!!!
Szeretettel Pénzes Barbara
Interjú a Lemniszkáta Mese Segítő Ház munkatársaival. A beszélgetés elolvasható az Andalúz Kiadó alábbi kötetében:
Zelina György: Mesterségem címere … A gyermek (Andalúz Kiadó, 2012), 92-97. oldal
A tanárképzésen elmondott meséd címe érdekelne. Gyönyörű történet volt, mélyen érintett. S rá kellett jönnöm, lelket simogató a mesehallgatás. Igaz én minden nap mesélek, ám valószínűleg nekem nem sokat meséltek gyerekkoromban. S miközben meséltél, azt éltem át, hogy „még, még tovább mesélj kérlek, vagy legalább még egyet.” - Ezek után értem a kisfiamat... :o) Szóval köszönjük, hogy meséltél.
Szilvia
Hát ez nagyon különös volt most így végigmenni az imádott meséken. Felébredt bennem ugyanaz az érzés, mint amikor kiskoromban hallottam őket. És a képek mögötti mélység megrendítő. De valójában így aprólékosan végighaladva rajtuk: annyira egyértelműek a képek! Hogy is jelenthetnének mást? És hogy is nem gondol erre az ember, mikor felnőttként a gyerekének ezt olvassa? Hiszen talán nem is baj, mert hatalmas ereje van a meseképek szépségének is. Vagy ezt nem mindenki érzi?
Nagyon köszönöm az írásokat. Olyan volt olvasni, mintha szülinapom lett volna.
( Molnár Anita – 2011. március 19. )
Mesélni mindig is szerettem a gyermekeimnek, de ez az együtt-lét most mégis más. Ünneppé, mindennapi ajándékká váltak az „esti utazások”.
Az egész úgy kezdődött, hogy problémánk volt. Ezeket általában megoldom – ha a gyermekeimről van szó, akkor megsokszorozódott erővel igyekszem leküzdeni az akadályokat -, de ezúttal nem sikerült. Segítségre - mégpedig nem is akármilyenre – volt szükségem. Kisfiamnak szorulása volt. A konzervatív és az alternatív gyógyászat valamennyi praktikáját bevetettem – teljesen eredménytelenül. Még négy nap múlva is fennállt a nehézség, s ha sikerült is eredményt produkálni, újra kezdődött az ördögi kör. Újabb négy-öt nap szenvedés. Végső elkeseredésemben eszembe jutott Szentkúti Márta meseterapeuta. Utolsó szalmaszálként – pedig vele kellett volna kezdenem – segítséget kértem tőle. Eddigre már teljesen biztos voltam abban, hogy a lelki háttér megoldása-feloldása nélkül nem fog megszűnni a problémánk. Ő tanácsolta, hogy a Törpemesék első meséjét mondjam kisfiamnak, a Pitty és Potty címűt, melyet pont egy hasonló eset kapcsán írt. A könyvem már régóta megvolt, de eszembe sem jutott, hogy ez lehet a megoldás. Kitartóan meséltem, napokig, hetekig – már csak azért is, mert kisfiam állandóan újra és újra kérte. Ismét és ismét megunhatatlanul. Már kívülről tudta a mesét, ha tévesztettem pár szót, azonnal javított. Problémánk természetesen megoldódott, a félelmek, görcsök szertefoszlottak. Pitty és Potty pedig családtaggá váltak. Az összes mesét átéltük együtt, 4 éves fiam szó szerint mesélte őket, napközben részleteket játszott le belőlük. Nagy kedvence volt a „Csipisz vagyok, Aranka törpéje” jelenet.
Ősszel meghalt nagymamám. Kisfiam számtalan kérdéssel bombázott, amikre persze csak részben tudtam felelni. Ismét Márta segítségét kértem, aki a Gesztenyefa című mesét nyújtotta megoldásként. Újra sok-sok esti mesélés segített feldolgozni a veszteség érzését. S amikor télen egy újabb közeli családtag távozott, már kisfiam kérte a gesztenyefás mesét. Ezen teljesen megdöbbentem. Hát emlékezett rá, hogy pár hónapja meséltem?! Ha nem velem történik, lehet, hogy el sem hiszem. Hát ez fantasztikus! Ez tényleg működik!!! Pár nap múlva aztán már mesélhettem újra valami mást. Valami új Szentkúti Márta mesét. Mert a könyvet úgy kellett elmesélnem, hogy a borítót is elolvastam. Ha ez esetleg kimaradt volna – mondjuk apa mesélt aznap -, Zsigi megjegyezte: - Hát azt, hogy Szentkúti Márta, azt nem olvasod?!...
S jöttek a zseb-web mesék. Mai rohanó világunkban, „ingyen, bérmentve”, erőfeszítés nélkül. Felmegyek a honlapra s biztosan ott az aktuális mesélnivaló. Létezik még ilyen? Semmit nem teszek érte s mégis vehetek belőle? Szülőként hatalmas segítség készen kapni az ünnepkörhöz kapcsolódó történeteket. Ennyi idős gyermekek részére azt gondolom, hogy teljesen hiánypótlóak. Lassan már azt sem tudom, én vagyok-e izgatottabb vagy kisfiam, mikor meglátom az új mesét. Barka és Barna is családtaggá váltak. Újra és újra kéri őket. Együtt izgultuk végig, vajon a kismackó felér-e a mézes odúig s csillogó szemmel nyugtázta Zsigi a pozitív végkifejletet. Legutóbb teljesen hozzám bújt, szorította a kezem félelmében, mikor a sötét erdőben bolyongott Barna s örült, amikor a fényt meglátta. Csodálatosak ezek a közös megélések-átélések s nagyon hálás vagyok kisfiam ragyogó tekintetéért. A mesék tisztasága, nyelvezete akkor is élvezetes, ha az olvasó csak a szöveg szintjén ért. Már-már azt gondoltam, hogy a mai gyerekek teljesen más képvilágot várnak, idétlen nevű lényekkel, érthetetlen fogalmakkal. Aztán találkoztam Márta meséivel. Úgy érzem, hazaértem. Nem keresek tovább. Ez az, amire nekünk szükségünk van. Biztonságot ad, hogy mindig ugyanazt kapom, mint amire számítok. Igényes, tündéri, lélekmelengető történeteket. Nagyon köszönöm Mártának, hogy nekünk, fenemód emancipált nőknek megmutatta, lehet még anyaként is sikeresnek lennünk. Ez az anya szerep legalább olyan fontos, mint a munkahelyi karrierépítés. Nagyon ügyesek vagyunk a munkahelyen, de szülőként sokszor csődöt vallunk. Szükség van a felénk nyújtott segítő kezekre, mert ösztönből már nem megy. Sajnos! Ezt már mi sem kaptuk meg, nem is tudjuk továbbadni. Pedig anyaként az lenne a legfontosabb feladatunk, hogy a ránk bízott apró életeket megfelelően indítsuk. Ne majdan iskoláskorban akarjuk korrepetáltatni gyermekeinket, és ne csodálkozzunk azon, ha majd később nem szívesen jönnek haza hozzánk. Ha jók a kezdetek – s ez persze nem csak a mesélésen múlik, de mindenképpen fantasztikus eszköz hozzá -, a későbbiekben építeni lehet rájuk.
Drága Márta! Köszönöm, hogy gyermekeimmel napról-napra részesei lehetünk a mesés utazásoknak, az e közben megszülető csendnek, bensőségességnek!
Edit
Tamásiból
Kedves Márta!
Kisiskolás (harmadikos) fiam egyik osztálytársától gyakran hallott olyan Biblia-i történeteket, illetve "szabályokat" amelyeket egyáltalán nem tartottam neki valónak. Ilyenek voltak például Jézus keresztre feszítésével kapcsolatos elég naturális információk, illetve hogy ki milyen bűnökért hogyan kerül a pokolra. Amikor próbáltam neki magyarázni, sőt időnként cáfolni a hallottakat ("Nem, semmiképpen sem fogsz a pokolra kerülni ha eszel disznóhúst!"), azzal hárított el, hogy a kisfiú anyukája ezt jobban tudja, mert a Bibliában ez van és kész. Nehéz helyzetben éreztem magam, hiszen konkrétan a Bibliát magát sem hívhattam segítségül. Valószínűleg néhány sor magyarázata is meghaladta volna a képességeimet. Alig vártam, hogy elérje a 9 éves kort, és a szerencsére már polcunkon lévő Ószövetségi Történeteket elolvassam Neki. Ő maga is nagy érdeklődést mutatott a téma iránt. Úgy alakult, hogy 2010 adventi időszakára esett a könyv elolvasása, esti meseként. Nagy odafigyeléssel hallgatta a történeteket, amelyek lekötötték figyelmét és az érdeklődése sem csappant meg. Ha alkalmanként választási lehetőséget ajánlottam ezen írások vagy más mese között, egyetlen alkalommal sem kért mást, kitartóan végigolvastuk a könyvet. Úgy érzem Ákos "megnyugodott a Bibliával kapcsolatban", sőt én is. Végül megkérdezte: Anya ez a Biblia? Azt válaszoltam: Igen, erről szól a Biblia egyik része. Nem kérdezett tovább.
Kedves Márta! Köszönöm, hogy megírtad a könyvet! Most, hogy írtam róla, azt hiszem tényleg megnyugvást hozott Ákosnak és nekem!
Szeretettel:
Klári
