A varázslók viadala

"Jeges Pác, tüzes Pác
világ végén állnak
a világ két végiről végiről
összekiabálnak.
A jeges Pác mondja: - Víj!
A tüzes Pác mondja: - Hú!
Reng a levegő,
reszket a csillag,
mikor a messzeségen át
ők ketten hajba kapnak."
/Weöres Sándor/

Már ez is elég rossz volt, mert amikor elfutotta valamelyiket a pulykaméreg, végigsöpört a hangjuk az erdők-mezők felett. Megtörtént, hogy egy tavaszon, amikor virágba borultak a fák, és a méhecskék vidáman döngve, szorgalmasan hordták haza a kaptárba a virágport, egyszer csak Jeges Pác dühe végigsöpört az erdőn. Olyan jéghideg szél támadt, hogy az összes virág lehullott a földre, a méhecskék pedig hanyatt-homlok menekültek vissza a kaptárba –, de bizony volt, aki el se jutott odáig.
Máskor meg, ha Holle asszony jól megrázta a dunnáját, és a puha, fehér hótakaró belepte a mezőt: békésen szunnyadtak alatta a földben a magocskák, virághagymák, és arról álmodtak, kinek, milyen lesz a virágja, ha majd kibújik a földből. A gyerekek a domboldalon szánkóztak; újra, meg újra lecsúsztak, nem kellett félni, hogy fölborul a szánkó: szép sima, lankás volt a domboldal. Ám tüzes Pác a világ másik végéből hirtelen teljes erejéből elordította magát, és a hó egy pillanat alatt elolvadt. A hideg hólé a magocskák nyakába folyt, a virághagymákban kuporgó tündérek nem győzték elég picire összehúzni magukat, a gyerekek meg vonszolhatták haza nagy nehezen a szánkókat a ragadós sárban.
Egyszer a varázslók úgy összevesztek, addig kiabáltak egymással, míg elszabadultak a világ két végéről, hogy ölre menjenek. Azt gondolták: addig verekszenek, míg az egyik le nem győzi a másikat.
Igen ám, de ahol csak elviharzottak, ott hagyták a nyomukat: jeges Pác mindent kővé dermesztett, tüzes Pác meg hamuvá égetett. A madarak gyors szárnyakon vitték a hírt a világ két végéről: Bújjatok el, jön jeges Pác! Bújjatok el, jön tüzes Pác! És az erdők-mezők lakói mind-mind elrejtőztek: a madarak a fészkek mélyén betakargatták a kicsinyeiket; a mókusszülők az odúk védelmében etették a kismókusokat; a csigák befalazták a házaikat, a sünök pedig összegömbölyödtek a téli kuckóikban. Így tettek a kismanók is: ki-ki elbújt a maga föld alatti házikójába, a gyökerek közé, és várta, hogy a villámló tekintetű tüzes Pác, meg a kemény nézésű jeges Pác, a két félelmetes külsejű varázsló végre kidühöngje magát, és visszamenjen oda, ahonnan jött.
A fák pedig megvédték a lakóikat: madarakat, mókusokat, csigákat, sünöket és manócskákat. Sőt: még meséltek is nekik.
Frakszi, a törpe egy hatalmas kőrisfa gyökerei között lakott. Már kiszellőztette a szobácskáját, megfőzte a teáját, bevetette az ágyacskáját, és most azon törte a fejét, mit is csináljon. Tavasz volt, és máskor ilyentájt mind a két keze tele volt munkával. Igaz, hogy a kőrisfa gyökerei között volt az otthona, de persze nem csak a saját fájáról gondoskodott: ott volt az erdő minden vadvirága: a téltemető, a hóvirág, az ibolya, a tőzike; Frakszi kora reggeltől késő estig járta a titkos, föld alatti manóösvényeket, hogy mindegyiket meglátogathassa. Beszélgetett velük, megsimogatta a gyökereiket, és néha kidugta a fejét a fű közül, hogy szippanthasson egyet a friss tavaszi virágillatból.
De most nem mehetett sehová; a két fékevesztett varázsló miatt otthon kellett kucorognia.
– Kőris Apó! – szólította meg a fát – nem mesélnél nekem valamit?
– Mit meséljek neked? – zúgott a szélben Kőris Apó koronája – hát nem ismered eléggé az erdőt, ahol felnőttél?
– Tudok egyet-mást – ravaszkodott Frakszi, aki valóban sok fa, bokor és virág titkát ismerte –, de te olyan magas vagy, olyan sok mindent láthattál, amit én nem; hiszen te is tudod, milyen pici vagyok! Ki se látszom a fű közül. Kérlek, mesélj nekem! Mesélj mindenről, amit a magasban láttál!
– Hát jó – bólintott Kőris Apó. – Mesélek. Ma például – úgyis annyira fúj – mesélek neked a Szélről. A Szélnek egy egész csomó testvére van. A legfiatalabb, akit biztos te is ismersz: a Szellő. Amikor tavasszal errefelé jár, mindig meglátogat. Ha valaki folyton szalad, és csak egy pillantást vet rám, azt látja, hogy ilyentájt jókora fehér pamacsok ülnek az ágaimon. A Szellő viszont ráér. Szinte lábujjhegyen jár. Így aztán bőven van ideje mindent alaposan megszemlélni. Nagyon is jól tudja, hogy a pamacsok valójában kis fehér virágok. Olyan picik, hogy szívesen összebújnak egy csapatba; így legalább észre lehet venni őket. Meg hát: szeretnek együtt lenni. Mindegyiknek négy szirma van, és olyan illata, hogy a Szellő mindig megvidámodik tőle. El is szokott vinni egy kis illatot a vackorfához, ahol a vadméhek laknak. Azok aztán fölébrednek a jó illattól, és iderepülnek virágport gyűjteni, meg nektárt inni.
– Igen, hát persze, hogy ismerem a Szellőt – bólogatott Frakszi – az én virágaim szirmait is ő szokta megsimogatni.
– A Szellő bátyja a Szél – folytatta Kőris Apó. – Ha szerencsém van, nyaranta jön az Erdőbe. Mikor már csak kókadozunk a melegtől, jó friss illatot hoz a patakról; mindjárt föllélegzünk.
– Tavaly nyáron levitte a sapkát a fejemről – morgolódott Frakszi. – Már jó magas volt a fű, tényleg ki se látszottam belőle, én meg éppen a csipkebokrokat jártam sorba, aztán egyszer csak hopp! – és futhattam a saját sapkám után!
– De úgy látom, sikerült utolérned a szökevény sapkát – nevetett Kőris Apó, hogy csak úgy zúgott a lombja –, hiszen most is ott piroslik a fejeden! A Szél sokszor van tréfás kedvében. Látnád, milyen körtáncot tud járni, amikor ősszel lefújja rólam a megsárgult leveleket! De mit szólnál, ha a Szélvihar kapná le a sapkádat? Varrhatnál újat magadnak! A Szélvihar aztán nem tréfál! Ha nyáron érkezik, legtöbbször még a Zivatart is magával hozza; még örülhetünk, ha csak dörög, meg villámlik, és szakad az eső; de amikor jég is jön vele! Alig győzzük rendbe szedni magunkat, ha végre elvonul a barátaival együtt! A legöregebb testvér meg: az Orkánszél.
– Juj, azt ne is meséld – húzta össze magát Frakszi még kisebbre, mint amilyen amúgy is volt – bőven elég volt nekem a Szélvihar is! Egy sor virág szárát letörte, a szirmokat meg úgy elsodorta, hogy a nyomukat se lehetett látni!
– Az Orkánszél – folytatta Kőris Apó, mintha nem is hallotta volna, amit Frakszi mondott – szerencsére ritka vendég nálunk. Őszintén szólva: nemszeretem vendég. Az elszáradt ágakat a Szélvihar is le tudja törni; de az Orkánszél képes leszedni a fél koronámat! Ha nagyon nekiduhajodik, egy egész fát is ki tud csavarni a helyéből! Ami azt illeti: mintha most is éppen ő közelegne.
– Ajaj! – mondta Frakszi – akkor jó erősen becsukom az ajtócskámat, nehogy hozzám is betörjön!
– Jól teszed – mosolygott Kőris Apó – húzódj csak be a házikód legmélyébe.
– Már meg is tettem – fészkelődött el a manócska egy kényelmes mohafotelben. Egyre nehezebben emelte föl a szempilláit. Végül már nem is emelte: elaludt.