Egy magyar Mihály-mese szerkezeti és embertani megközelítésben
A tündérmesék/varázsmesék hét funkciója szerint:
Kiinduló helyzet: A király három lányával sétál, három egymást követő napon.
Konfliktus: A sárkányok fekete felhőbe rejtőzve megfenyegetik a királyt: vagy odaadja a lányát, vagy elviszik a csillagokat, a Holdat, és a Napot. A király tudni akarja, ki van a fekete felhőben; a sárkány nem mutatja meg önmagát valódi alakjában, hanem beváltja a fenyegetését, és eltűnik.
Hős: Király kis Miklós, a lovászfiú a királyi udvarban
Útnak indító: (cél) részben a mesehős, aki a király udvarában lovászként szolgál, és vízhúzás közben azt mondja az öccsének: ő visszaszerezné a Napot, a Holdat és a csillagokat, ha a király nekiadná a legkisebb királykisasszonyt; részben maga a király, aki adja a nehéz feladatot: el is küldi őt erre az útra, mert ha nem: halálnak halálával hal.
Adományozó: ebben az esetben szintén a király, aki a feladatot ad is adja
Ellenfél: a hét-, a tizenkét-, és a huszonnégy fejű sárkány az ezüst-, az arany-, és a gyémánthídon.
Álhős: a bakarasznyi emberke, aki csellel elrabolja Király kis Miklóstól a Napot, a Holdat, és a csillagokat. Elmenekül velük a huszonnégy fejű sárkány háromlábú lován.
Segítők: Messzinéző, Messzilépő, Fagytól reszkető
Embertani megközelítésben:
A Kiinduló helyzetben az Én, a Törvény megtestesítője három korszakon keresztül „sétál”, azaz együtt van a három lelki erőt leképező női minőséggel: akarat, érzés, gondolkodás
A Konfliktus, hogy mivel a Gonosz nem mer a maga valójában megmutatkozni a Király előtt, ha már nem kaparinthatja meg a lelki erőket, legalább a hozzájuk tartozó égi jelenségeket elvonja az emberek elől:
– csillagok: érzések, asztrális erők
– Hold: gondolkodás, éteriség-erők
– Nap: akarat, Én-erők
Az Útnak indító, a cél: A Hős meg szeretné kapni feleségül a legkisebb királykisasszonyt, tehát egyrészt maga a mesehős, aki vissza akarja szerezni ezeket az erőket, hogy a saját lelki részével egyesüljön;
másrészt a Király, aki a feladatot adja (ez az oka, hogy a Hős elindul); egyben a veszélyre is figyelmezteti: ha nem sikerül legyőzni a sárkányt, elveszíti az életét.
Bővebben: Király Kis Miklós
Az értelmi lélek születésének és megváltásának története
Valamikor régen, sok idővel ezelőtt élt egy király és egy királyné. Gyakran mondogatták: „bárcsak lenne egy gyermekünk!”. De nem teljesült a kívánságuk.
Ez a mese nagyon pontosan kezdődik. Nem azt mondja, hogy „hol volt, hol nem volt”, hanem azt, hogy „valamikor nagyon régen”. Azokban az archaikus időkben, amikor az ember még „király” volt, mert olyan szoros kapcsolatban állt az egész világgal, a természet egészével, a benne lévő elemi lényekkel együtt, hogy mindentudó volt. Ilyen módon a hatalma is meglehetősen nagynak, tehát királyinak számított, és természetesen a hozzá tartozó lélek volt a királyné. Az ember egész egyszerűen ismerte a törvényt, amely megtestesült benne. Ezért, amikor vizsgálgatjuk a meséket, nagyon sokszor látjuk, hogy a királlyal, az apával nincsen semmi baj, mert ő maga a törvény. Az a férfialak, aki tudja, éli a törvényt, amihez mindenkinek tartania kell magát.
A király és a királyné azt mondja: „Bárcsak lenne gyermekünk!” Akik ismerték a szellemi világ törvényeit, azok tudták, hogy az emberiségnek valamiféle utat kell járni, be fog következni valamilyen fejlődés. Nem tudták siettetni, de tudták, hogy be fog következni. Egyébként azt a momentumot, hogy „bárcsak lenne gyermekünk”, úgy is tekinthetjük, mint az emberi életfolyamatok betetőzését. Ezt a hetes sort ismerjük: légzés, melegítés, táplálkozás, kiválasztás, fenntartás, növekedés, szaporodás. Az életfolyamatok során, bármit is csinál az ember, mindig azt várja, arra törekszik, hogy valami újat létre tudjon hozni. Ennek az újnak a megszületését nem lehet siettetni, de lehet róla tudni, és lehet rá vágyódni.
Egyszer, amikor a királyné éppen fürdött, egy béka mászott ki a vízből a partra. Azt mondta a királynénak: „egy év múlva teljesül a kívánságod és gyermeked fog születni”. Így is történt.
Miért pont egy béka? Ennek sok oka lehet. Az egyik az a két elem, amiben egyformán jól tud létezni: a víz és a szárazföld.
Bővebben: Csipkerózsika
A mesemondásról
Meséljünk! – hangzik fel naponta, akkor is, ha a családban szokás az esti mesemondás. A gyereknek azonban bármikor eszébe juthat, hogy mesét szeretne hallgatni. Akár akkor is, amikor édesanyja, vagy a nagymama nem ér rá, mert mondjuk épp ebédet főz. Miért olyan fontos a gyereknek a mese?
Első sorban a mese üzenete miatt. Bármi is történik ugyanis a mesében, a végén a Jó győz. A gyerekek pedig szeretik újra és újra átélni ezt a győzelmet, mert ezáltal biztonságban érzik magukat: bármi is történik a mese közben, a vége jó lesz! Persze ma egyre több gyermek fél, szorong, idegenül érzi magát a világban. Nem csoda. A világ túl gyors, túl hangos, túl színes, túl érthetetlen lett. Így aztán előfordulhat, hogy a mese félelmet keltő része túl erős szorongásokat aktivizál a gyermekben; ilyenkor azt szokta mondani: „Ezt ne meséld!” – de az is lehet, hogy az egész mese „tiltólistára” kerül egy időre. Ugyanakkor a neki tetsző mesét heteken-hónapokon át képes a gyermek újból és újból meghallgatni, és ez az ismétlés belsőleg megerősíti őt.
Azután itt vannak a mese képei. A szereplőket valamennyien ismerjük, látjuk magunk előtt. Tudjuk, hogy néz ki a király, a királyné, a legkisebb királyfi, az aranyhajú királykisasszony, a tündér, a manó, az óriás, a boszorkány. Még a mesebeli farkas is kicsit más, mint az, amit az Állatkertben lehet megnézni. Ezek a képek valamennyiünk közös kincsei – ugyanakkor rendkívül individuálisak. Az „én farkasom” valószínűleg csak nagy vonalakban hasonlít „a te farkasodra”. Az aranyhajú királykisasszony ruhája biztosan a földig ér; de milyen színű? Mesehallgatáskor egyszerre élhetjük át az összetartozás, a közösség és az egyediség élményét. Ezek az ősképek valamennyiünkben ott vannak, és a mesehallgatás előhívja őket. Ilyenkor az emberi agy érzelmi intelligenciáért felelős része aktivizálódik. Ez egy rendkívül fontos intelligencia-faktor a felnőtt életben, akár a családi, akár a munkahelyi sikeresség szempontjából.
Bővebben: Hol volt, hol nem volt...
M. hat éves kisfiú. Megszületése óta mindenki nagy szeretettel vette körül. Első gyermek volt, mindenki őt kényeztette. A család gondosan ügyelt arra, hogy a kisfiú mindent megkapjon, ami egészséges fejlődését elősegíti: volt megfelelő kiságya, később járókája, aminek a rácsaiba ragyogóan bele lehetett kapaszkodni; voltak játékai, amik csörögtek, pörögtek, hogy a kicsi minél hamarabb megtanuljon fogni, és kúszni-mászni, ha játszani akar valamivel; óriási, puha, mosolygós plüssmackója, hogy legyen mihez hozzábújni, ha elálmosodik. Édesanyja otthon maradt vele; minden nap kivitte levegőzni, sokat beszélt hozzá, amikor együtt voltak: étkezésnél, fürdetéskor… Játszott vele, mesélt neki, amikor M. már akkora volt, hogy megértette, szerette és kérte a mesét.
M. környezetében természetesen mindenki köszönt mindenkinek, amikor elindult otthonról, amikor hazaért, vagy amikor séta közben az utcán találkozott egy ismerőssel. „Intsél pá-pá-t!” mosolyogtak kezdetben a kisfiúra, és megfogták a kezecskéjét, hogy integessenek vele. „Csapjál bele!” – tartotta elé hatalmas tenyerét a nagypapa. „Mondd, hogy szia!”– hallotta később, ha édesapja valamelyik barátjával találkoztak. „Köszönj szépen! Mondd, hogy csókolom!” – intette a nagymama, ha a barátnőjével leültek valahová egy kávéra, és ő persze vitte a kisunokáját. M. figyelte a felnőtteket, és utánozta őket: integetett, pacsit adott, sziá-t mondott. A „csókolom”-mal baj volt, mert ezt senki se szokta mondani, így neki se nagyon akaródzott, de azért szégyenlősen megtette a nagyi kedvéért.
Bővebben: Köszönj szépen
…azt látjuk, hogy gyermekünk gondosan becsomagolt, vadonatúj füzete napról napra gyűröttebb, megviseltebb állapotban kerül elő a táskájából. Ha kinyitjuk, és jobban szemügyre vesszük a füzetet, még azt is észre vehetjük, hogy amit leírt, annak a ceruzanyoma még két-három oldallal odébb is látszik: átnyomódott. Egyszer csak rájövünk:
A gyermekünk görcsösen fogja a rajzeszközt. Ebben az esetben:
Először nézzük meg, hogyan fogja gyermekünk az íróeszközt (ceruzát, tollat, krétát).
Felnőttként – főleg a billentyűkben gazdag világunkban – már nem is gondolunk arra, milyen fontos, és tanulás útján elsajátított cselekvés az írás. Olyan természetes, hogy gyermekünk is ceruzát, tollat ragad és nyomot hagy a papíron. A rajzolás után, mellett kezdetben lassan – szinte betűrajzolással – ír. Ha megnézzük tevékenykedése közben, észlelhetjük, hogyan fogja az íróeszközt, miként mozog a keze.
Bővebben: Mit tegyünk, ha...
P. hét éves, első osztályos. Írni tanul. Jobb kezében tűhegyes fekete grafitceruza, előtte a vonalas füzet. Egy sor karikát kell berajzolnia a két legalsó vékony vonal közé. P. szorgalmasan dolgozik. Nagy figyelemmel illeszti a megfelelő ponthoz a ceruzát, és óvatosan kanyarítja a vonalat: nehogy kimenjen a sorból! Közben fejét egyre inkább a bal válla felé hajtja. Bal keze, amelyik a füzet szélét támasztja, lassan, észrevétlenül a pad széle felé csúszik. Mire a sor közepére ér, a füzet már egészen ferdén fekszik a padon.
– Ülj egyenesen! – súgja a fülébe kedvesen a tanító néni, és megigazítja a füzetet.
P. bólint, és folytatja a karikák rajzolását. A jelenet a következő sornál megismétlődik. A következő napon is. A tanító néni néha fáradtan sóhajt, amikor újra és újra meg kell igazítania a padon P. füzetét.
– Miért nem tud egyenesen ülni ez a gyerek? – kérdezi ilyenkor csüggedten magában.
Bővebben: Ülj egyenesen!
A. két éves. Minden nap sírva ébred a délutáni alvásból. Édesanyja ölbe veszi, ringatja, megsimogatja a kócos fejecskét, letörli a hatalmas könnyeket, puszit ad a kipirult arcocskára.
– Ne félj! Nincs semmi baj! Itt vagyok. Ne sírj! – duruzsolja a kislány fülébe, és A. lassan megnyugszik. Odabújik anyukájához, szájába veszi a hüvelykujját (bár ez szipogva nem is olyan könnyű), és tíz perc múlva már vígan játszik.
Igen ám, de egy idő múlva már komoly közelharcot jelent a délutáni, sőt, nem sokára az esti ágyba fektetés is. A. tiltakozik, de legalább is húzza az időt: csak ne kelljen lefeküdni! Aztán egyszer csak elhangzik a bűvös szó: „félek!”
– De hát mitől? – mosolyognak, vagy értetlenkednek ilyenkor a felnőttek.
Ez már komoly kérdés, erre válaszolni kell.
– A kutyától!
– De hát nincs itt kutya! Aludj szépen!
– De bejön!
Bővebben: Fél a gyermekem
