…azt látjuk, hogy gyermekünk gondosan becsomagolt, vadonatúj füzete napról napra gyűröttebb, megviseltebb állapotban kerül elő a táskájából. Ha kinyitjuk, és jobban szemügyre vesszük a füzetet, még azt is észre vehetjük, hogy amit leírt, annak a ceruzanyoma még két-három oldallal odébb is látszik: átnyomódott. Egyszer csak rájövünk:
A gyermekünk görcsösen fogja a rajzeszközt. Ebben az esetben:
Először nézzük meg, hogyan fogja gyermekünk az íróeszközt (ceruzát, tollat, krétát).
Felnőttként – főleg a billentyűkben gazdag világunkban – már nem is gondolunk arra, milyen fontos, és tanulás útján elsajátított cselekvés az írás. Olyan természetes, hogy gyermekünk is ceruzát, tollat ragad és nyomot hagy a papíron. A rajzolás után, mellett kezdetben lassan – szinte betűrajzolással – ír. Ha megnézzük tevékenykedése közben, észlelhetjük, hogyan fogja az íróeszközt, miként mozog a keze.
Bővebben: Mit tegyünk, ha...
P. hét éves, első osztályos. Írni tanul. Jobb kezében tűhegyes fekete grafitceruza, előtte a vonalas füzet. Egy sor karikát kell berajzolnia a két legalsó vékony vonal közé. P. szorgalmasan dolgozik. Nagy figyelemmel illeszti a megfelelő ponthoz a ceruzát, és óvatosan kanyarítja a vonalat: nehogy kimenjen a sorból! Közben fejét egyre inkább a bal válla felé hajtja. Bal keze, amelyik a füzet szélét támasztja, lassan, észrevétlenül a pad széle felé csúszik. Mire a sor közepére ér, a füzet már egészen ferdén fekszik a padon.
– Ülj egyenesen! – súgja a fülébe kedvesen a tanító néni, és megigazítja a füzetet.
P. bólint, és folytatja a karikák rajzolását. A jelenet a következő sornál megismétlődik. A következő napon is. A tanító néni néha fáradtan sóhajt, amikor újra és újra meg kell igazítania a padon P. füzetét.
– Miért nem tud egyenesen ülni ez a gyerek? – kérdezi ilyenkor csüggedten magában.
Bővebben: Ülj egyenesen!
A. két éves. Minden nap sírva ébred a délutáni alvásból. Édesanyja ölbe veszi, ringatja, megsimogatja a kócos fejecskét, letörli a hatalmas könnyeket, puszit ad a kipirult arcocskára.
– Ne félj! Nincs semmi baj! Itt vagyok. Ne sírj! – duruzsolja a kislány fülébe, és A. lassan megnyugszik. Odabújik anyukájához, szájába veszi a hüvelykujját (bár ez szipogva nem is olyan könnyű), és tíz perc múlva már vígan játszik.
Igen ám, de egy idő múlva már komoly közelharcot jelent a délutáni, sőt, nem sokára az esti ágyba fektetés is. A. tiltakozik, de legalább is húzza az időt: csak ne kelljen lefeküdni! Aztán egyszer csak elhangzik a bűvös szó: „félek!”
– De hát mitől? – mosolyognak, vagy értetlenkednek ilyenkor a felnőttek.
Ez már komoly kérdés, erre válaszolni kell.
– A kutyától!
– De hát nincs itt kutya! Aludj szépen!
– De bejön!
Bővebben: Fél a gyermekem
